Mai gondolatom az egóról szól, melynek előzménye egy nemrég lezajlott  beszélgetésem témája volt és vitapartnerem igen hevesen fejezte ki nem tetszését gondolatmenetem során.  Szerintem az egót nem elátkozni kell, és a megsemmisítésére törekedni, hanem szeretettel felnevelni.
És ezt most itt szó szerint értem.
Mi felnőttek hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azért, mert biológiai korunk 40-50-60 év, már valóban felnőttünk, megillet minket a komoly felnőtt státusza. (Komolyan is vesszük magunkat.)
Hát nem. Nem vagyunk felnőttek.

Nagyon kevés a valódi felnőtt, aki képes a saját kicsi énjén, a saját kis világán, a saját érdekein túl látni. Dührohamot kapunk, amikor valaki kételkedik az igazunkban. Szörnyű haragra gerjedünk, ha igazságtalanság ér minket. (Pedig néha még a vélt vagy valódi igazságtalanság között sem tudunk különbséget tenni.) Vérig sértődünk, ha valaki megkérdőjelezi kompetenciánkat valamiben. Vitás eseteinket nem megbeszéljük, megoldjuk, feloldjuk, hanem sértett hallgatásba burkolózunk, vagy nagy hanggal próbálunk érvényt szerezni igazunknak. (Az első esetben ráadásul meg vagyunk győződve róla, hogy milyen békések is vagyunk, és kapcsolataink mennyire jól működnek, hiszen nem is veszekszünk! Bezzeg mások milyen agresszívak!) Szerelembe zuhanunk, aztán amikor kiderül, hogy kedvesünknek negatív vonásai is vannak, azonnal szakítani, válni akarunk. Párkapcsolatunkban szerepet játszunk, hogy elfedjük gyűlölködésünket, csalásainkat, hazugságainkat. Boldogtalanok vagyunk, de a változtatáshoz nincs merszünk. Helyette mindenféle hangzatos ideológiát gyártunk, miközben a boldogtalanságunk először a kapcsolatunkat marja szét, azután a személyiségünket. Egy idő után esélyünk sincs arra, hogy magunkra találjuk, mert annyira hozzánk nőnek a szerepeink, hogy már nem is tudjuk, mikor vonultunk ki belőle, és mióta játsszuk játszmáinkat. Szó szerint elveszítjük valódi énünket, egyéniségünket, személyiségünket. Úton-útfélen kritizálunk. Például általában sokkal jobban tudjuk, a főnöknél, hogy neki mit kellene tennie, mint ő saját maga. Ám ha véletlenül a mi kezünkbe is hatalom kerül, vagy jól megijedünk, és nem vállaljuk, vagy felvállaljuk, és hát Istenem!- pocsékabb főnök lesz belőlünk, mint az, akit kritizáltunk. (Egy barátom mondta évekkel ezelőtt, hogy sokkal könnyebb a padsorok közül bekiabálni az előadónak, hogy milyen csapnivaló az előadása, mint kiállni a helyére, és  megtartani nekünk azt a bizonyos előadást.)

Nem tudom ki és mit gondol arról, hogy mik a valódi (tehát nem biológiai kor szerinti!) felnőtt kritériumai. Minden esetre én nem gondolnám, hogy az iménti néhány kiragadott példa a felnőtt felelősségteljes gondolkodására és viselkedésére utalna. Sokkal inkább a túlkoros egó megnyilvánulását látom benne, a felelőtlen, meggondolatlan, fegyelmezetlen gyermeket. Ha őszintén képesek vagyunk önmagunkkal szembenézni, be kell látnunk, hogy a legtöbb esetben nem kész felnőttként hagyjuk el a szülői házat. Nevelődésünk tovább folytatódik. Ugyanis tovább neveljük egymást a munkahelyen, és a különböző  társas kapcsolatokban. De további nevelkedésünk legfőbb színtere a párkapcsolat. Ott kell ugyanis megtanulnunk az önzetlenséget, a toleranciát, az intimitást. Ott kell megtanulnunk, hogy mi a különbség az " én + te" és a "mi" között. Ott kell megtanulnunk, hogyan kell kiteljesednünk mindkettőnknek anélkül, hogy a másikat elnyomnánk, illetve föladnánk saját egyéniségünket. Ott kell megtanulnunk, hogy mi a valódi intimitás, mi a különbség a folyamatos beszéd, az „önfeltárás” és a között, hogy amikor egy olyan esemény történik, melyben láthatóvá válik gyengeségünk, gyávaságunk, azt beismerjük, felvállaljuk, és nem letagadjuk, megmagyarázzuk, megideologizáljuk. Mert bízunk abban, akit szeretünk, bízunk abban, hogy szerethetőek vagyunk a negatív tulajdonságainkkal együtt is. Bízunk abban, hogy ha kiderülnek a kisebb-nagyobb disznóságaink, nem fognak minket azonnal elhagyni. Bízunk a másikban, hogy ha önmagunkat adjuk, akkor is szerethetőek vagyunk.

Meg kell tapasztalnunk a bizalmat, és azt, hogyan lehet úgy gondolkodni, és aszerint is élni, hogy megbízhatóak legyünk mi magunk is.
Ebben első dolgunk, hogy magunkat tudjuk elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk.
Tökéletlennek. És ezzel együtt szerethetőnek.