Egy jól időzített mosoly, egy kedves simogatás, egy őszinte, szeretetteljes tekintet, egy szoros ölelés, mennyire jól jön, ha éppen bánt a világ, és mennyire nem kell, amikor úgy érzed rád szakadt a világ minden búbánata, és mindenért egy személyben neked kell megfelelned. Tudod, hogy a problémád nem olyan nagy, mégis könnybe lábadt szemmel várod a csodát, nézed a napsütést, és nem tudsz neki örülni, a  nyári szélben könnyedet fújja a szél és végigfolyik az arcodon. Ott folyik le a fájdalmad, és bár szabadulni akarsz tőle, nem tudod nélkülözni, mert mindaddig nem hagy el, amíg azt nem mondod, hogy igenis boldog leszek, mosolygok, nevetek az életen, és nem érdekel semmi. De ha nem érdekel semmi és senki, akkor hol vannak az érzéseid? Az érdektelenség és a szeretet nem fér össze.  Ha a lelkedet adod valakinek abban a tudatban, hogy nem él vele vissza, hogyan képzelhető el, hogy nem érdekel az a valaki, akit annyira szeretsz, hogy a lelkedet ajándékoztad el számára? Én ezt nem értem, és nem értek vele egyet. Ez az Élet, istenem, élünk, és minden egyes napért, sőt minden egyes percért hálát kellene adnunk, hogy élünk, és élhetünk, de könyörgöm, hagyjanak élni!! Élni akarok, és nem csak létezni.

 

Tudom jól, ennek a feltételeit magamnak kell megteremtenem, és ha bele is rokkanok megteszek mindent azért, hogy elmondhassam, nem azért születtem meg, hogy léteztem, hanem azért, mert éltem, megéltem, átéltem, és élveztem az életet. Remélem, hogy még sok van előttem, és mindenre választ kapok. Csak ne lennék ilyen türelmetlen, és ne akarnék olyanokra választ kapni, amelyeknek még nincs itt az ideje.


"Az ölelés valójában nem is fizikálisan számít ... ilyenkor a lelkek kerülnek egymáshoz közel..."