{forrás: http://refszatmar.eu}

Kabátjába takarja arcát. A céltalan nap után végre leül a híd alá, onnan lát néhány csillagot. Nagyon hideg az éjjel. Bóbiskolni kezd, de korgó gyomra ébren tartja. „Jó lenne egy szelet kenyér” – gondolja, s máris valóság és álom között elindul egy útra, mely közel hatvan mérföldkövet számlál.

Látja édesanyja arcát, érzi illatát, kezének érintését. Hallja édesapja érdes hangját. Aztán egy női hang emléke melegíti föl fagyos lelkét: a feleségé, aki tíz éve búcsút vett az élettől. Gyermekek kacagása, munkatársak letűnt árnyai, az otthon édes melege.....… 
Végezetül valami megmagyarázhatatlan tragédia, melyből csak annyira emlékszik, hogy az utcára került. Évek óta itt él. Feleség hangja helyett ebek vonítása és lelke mélyén ordítozó gorgó; gyermekek kacaja helyett patkányok nyüszítése; kenyér helyett szemét-maradék.

Utolsó gondolatát is összeszedi, hogy önmagának megmagyarázza: hogyan jutott ide. De hiába keresi a választ, nem találja. Valahogy, mint a sokáig vizet nélkülöző teve, ő is akklimatizálódott a sivár, embertelen, sivatagi és szeretet nélküli élethelyzethez.
Aztán eszébe jut lelkésze, akit utoljára vallásórán hallott. Máté evangéliumából tanította a Miatyánkot. Érdekes, még az is eszébe jut, hogy a 6. fejezetből. Hogy mikre vissza nem emlékszik az ember? Zsibbad a keze, fázik a lába. Igen, a Miatyánk. Mikor is mondta utoljára? Hogyan hangzik? Megpróbálja reszkető kezeit összekulcsolni, de nem sikerül. Ujjai elgörbültek, élettelenek. „Milyen boldogok lehetnek, kik meleg fedél alatt mondhatják”– gondolja.... Aztán belekezd: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…”


* Király Lajos *