....(előzmény folytatása)....

Ezzel a címmel kaptam egy fontos üzenetet. Korrekció nélkül küldöm tovább, szerintem nagyon tanulságos, mi több megszívlelendő. Lehet, hogy már többen ismeritek, de akik még nem, azoknak fontos, hogy tudjatok róla. 
A cikk túlságosan hosszú, ezért 3 részben teszem közzé.

Alig múlt 2 hete, hogy érettségire készülő lányom ballagásán voltam. Amikor átvette tőlünk 'képzeletbeli' kis csokrunkat önkéntelenül rácsodálkoztam arra a komoly, fiatal nőre, aki előttünk mosolyogva megállt egy pillanatra. Életemben - talán most először - igazán átéreztem Édesanyám bánatát, aki annak idején könnyekkel a szemében indított útra. "Ne sírj! Nem temetni jöttünk!" - bökött oldalba együttérzőn a párom. Ettől egy pillanatra elmosolyodtam....; de igenis 'temetni', tiltakoztam magamban. Elbúcsúzni attól a copfos kislánytól, aki valaha volt, és helyet adni a lelkemben valami újnak, valami ismeretlennek.

Megannyi kérdés, melyekre egyedül nekem kell megtalálnom a választ....

Napra pontosan egy hónapja írtam nemrég alakult baromfi-projektünkről, és akik olvasták emlékezhetnek, hogy a pipiket tréfásan a hét napjairól neveztem el.
Tegnap délután hazaérkezvén borzalmas kép fogadott a hátsó kertben. A kertkapu eldeformálódva tárva-nyitva, a pipik sehol. A három kendermagosból egy kinyúlva, élettelenül terült el a fűvön, a másik eltűnt, a legkisebb magos, barna társaival az óljuk rúdján kuporogtak. Mindez fényes nappal. A döbbenettől hüledezve, tágra nyílt szemekkel néztem és először elképzelni sem tudtam, hogy mi történt. Aztán ahogy körbetekintettem, lassan kezdett összeállni a kép, és nyilvánvalóvá vált, hogy ki, vagyis kik voltak az elkövetők.......... A saját kutyáink. Akiket annak idején befogadtunk; a menhelyről, illetve az utcáról. Szeretettel neveltük őket és megkaptak mindent, amit csak adni tudtunk.
Első felindultságomban a megtorlás gondolatai borították el agyamat. A harag, a tehetetlenség, és a düh, amit akkor éreztem sötét gondolatokra sarkalt, de végül a fenyítésen és a vacsora megvonásán kívűl nem kaptak mást. Most nem tudom őket szeretni. Nem szólok hozzájuk...., csendben elmegyek mellettük, rájuk sem nézek. Elviselem őket, egyenlőre ennyi telik tőlem. Idővel biztos csillapodni fog a fájdalom, ami a veszteséget illeti.

Az eltűnt pipit sehol sem találtuk. Ha megették annak kellett volna, hogy nyoma legyen, de semmi. Egyedül két pici vércsepp árulkodott a terasz hátsó lépcsőjén a mészárlásról.
Készülő tavunk melletti földkupacok friss forgatásai nyilvánvalóvá tették, hogy amit meghagytak, azt oda temethették. Óvatosan ásva megpillantottuk a kis kendermagos szárnyát, majd előkerült a pipi teljes egészében. Tehát 'csak' vadászatból öltek.

Három hónap. Csak ennyit kaptak ettől az élettől. A mi kutyáink elintézték, hogy ne legyen nekik több. Szombat és Vasárnap már sohasem fog tojást tojni....

.... amit egy nő kaphat az élettől, hogy gyermeke lehet. Lehet csúcsszakmája, és karrierje a csillagokat verheti. Élhet pazarul, megkapva mindent, amit csak elképzel. De mindez nem pótolja azt a csodát, ha saját gyermeke születik. Ha részese lehet mindkettőnek, akkor ő egy teljesen boldog ember.
A csodát nap mint nap átélem, és ezt még akkor is annak vallom, mikor 'lázadó' kamaszaim dacolnak anyai szeretetemmel. Pár éve kaptam a nagyobbiktól ezt az üzenetet, és ahányszor olvasom elhomályosodik a szemem....

"Annyi mindent kellett volna elmondanom Neked - tettem olyat is, amit azóta megbántam. Tudom, sokszor nem mondtam ki: köszönöm, szeretlek, vagy megkérdezzem: segíthetek?

Sokszor nem voltam elég hálás azért, amit értem tettél. De ismerlek, te ezt észre sem vetted. 
Életet adtál nekem, esélyt, hogy felnőjek és megleljem a helyem a világban. Számomra nem létezik hozzád fogható. Hálás vagyok, hogy az én Édesanyám lettél.

Örököltem a gyengédségedet, a szenvedélyes életörömödet, a szeretetedet. Nem tudom, ennél kaphat-e bárki is nagyobb ajándékot.
Fogadd szívből jövő hálámat, amiért ilyen önzetlenül éltél.
Köszönök minden tanácsot, amit tőled kaptam- arról, hogy kell élni és hogyan nem szabad.
Köszönöm, hogy elnézted hibáimat, és hagytad hadd tapasztaljak meg mindent.
Köszönöm, hogy elfogadtál, hogy gyengéden és igazságosan bántál velem. 
Köszönöm, hogy a szívemet csordultig töltöd szeretettel.
Most remélem, megérted, amit mondani akarok!
Szeretlek Anya."

hitnek akkora ereje van, hogy általa olyan dolgokat is képes vagy véghez vinni, amiben eleinte csak reménykedsz. Lehet ez egy álom, egy terv amit szeretnél, hogy megvalósuljon, vagy beteljesüljön. Lehet egy előtted álló kihívás vagy feladat, amivel jobbá tehetnéd saját és mások életét....

Most gondold végig eddigi életed és rá fogsz döbbenni, hogy amikor fontos döntés előtt álltál a hited segített, hogy képes vagy rá...., hogy elérheted! Ez az a láthatatlan erő, ami segít, még ha nem is hiszel benne,.... úgy igazán, mélyen. A legeslegelső lépcső, amit minden próba előtt meglépsz!

Kérdés, hogy az istenhívők mitől válnak azzá, hogy vakon elfogadják Isten létezését és határtalan erejét? És mikor válik egy ember vallási értelemben hívővé, vagyis mi idézi elő, hogy teljesen befogadja Istent a szívébe?

Az alább 4 részes videó bemutatja, hogy egy fiatalember, aki eddig a pontig még az árnyékával sem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Minden napját a mának élte, a pillanatnyi gyönyöröknek, és habzsolta az élet kínálta élvezeteket. És ekkor jön egy végzetes helyzet, ami addigi életét sarkaiban kifordítva megváltoztatja elképzelését a hitről. Egy felismerés, egy átélés, egy tudatmódosulás, vagy nevezzük egész egyszerűen egy megélt csodának, ami átértelmezi mindezt, és összekapcsolja számára a hit kétértelmű jelentését. A halál szele, hallucinálás, vagy valami más?

Az alábbi 4 részes videó ezt mutatja be.

gy amerikai egyetem (!) felmérése szerint a magyar emberek 23%-a ateista, 39% istenhívő. Arról nem szól a fáma, hogy az ország melyik részén és hány ember véleménye alapján készült ez a statisztika, és arról sem tesz egy árva említést, hogy a fennmaradó 38% milyen csoporthoz tartozik. Jóhiszeműen csak feltételezem, hogy ők a kettő között lehetnek, vagyis hisznek is, meg nem is, vagy tartózkodnak a kérdés megválaszolásától. Ha a megkérdezettek között lettem volna, valószínűleg e csoportot képviselném.

Mondhatnám, hogy szerencsés vagyok, jó pár évtized van mögöttem, és visszatekintve elmondhatom, hogy sokat változtam, és nem mindig a 'jó' irányba. De kinek a szava dönti el, hogy az az út, amin haladok rossz. Ha van lelkiismereted, akkor az teljes bizonyossággal vezet a jó úton. Persze az is igaz, hogy körülmények mindig meghatározzák döntésünket.

Ugyanaz az ember vagy végig, de fejlődésed során gondolataid változnak és miközben értékrended kialakul, folyamatosan változol. Idővel tapasztaltabb leszel, és le tudod vonni a tanulságokat.....

Visszatérve a hitre; számos idős emberrel beszélgettem munkám során e témáról, és azt állapítottam meg, hogy az ember öregedése során, minél közelebb kerül a halálhoz istenhívőbbé válik (kevés kivétellel). A mostani 70-80 évesek akármilyen réteghez is tartoztak, múltjuk sokkal göröngyösebb volt - biztos, hogy nem egyformán-, de borzasztóan sokat kínlódtak. Végig élték/szenvedték a világháborút, az 56-os szabadságharcot, és az utána következő borzalmakat.

Hitük mégis töretlen maradt. Lehet, hogy pont azért, mert a remény mentsvárát találták meg benne, kapaszkodást egy biztos pontba? Mindenképp 'könnyebb' volt így túlélni a szörnyűségeket, közben az élet megpróbáltatásai, az igazságtalanságok elviselése közelebb hozta egymáshoz az embereket.

Maguknak sem tudták megvallani, hogy a szabadságba vetett hitük, vagy az istenhit ált hozzájuk akkor közelebb. Talán egyformán mindkettő, mert azokban a nehéz időkben, ha a gyűlölet kiszorította volna szívükből a szeretet érzését, akkor csak 'halott' lelkek maradtak volna. Néha könnybe lábadt szemmel meséltek, ez a szó nagyon nem illik ide, mert a puszta-véres valóságot nyitották meg előttem. A legidősebb veterán szavai - aki 88.évét nemrég töltötte be -, még most is mélyen elgondolkodtatnak:
"hogyha a gyűlölet szétmarja a lelket, az nem csak azt ölheti meg akire irányul, hanem azt is, akiben ilyen indulatok dúlnak. A hitványokat még gonoszabbá, az igaz embereket viszont jobbá teszi.

A sok szenvedés a hit által válik elviselhetőbbé...."

(forrás: Sylard képe, adatok: Metropol)